A menekültkérdés messze nem olyan egyszerű, hogy kerítésépítésre és visszatoloncolásra, vagy épp minél több érkező befogadására, integrálására lehetne redukálni. Ez az egész ügy korántsem újkeletű. Többszáz éve kezdődött. Ha rendezni szeretnénk, akkor a teljes problémát kell kezelni, aminek a hogyanját először ki kellene találni. Mert szerintem kevesek tudnák megmondani, hogy hogyan is kellene hozzálátni. De adok néhány konkrét nézőpontot is.

Mi csináltuk az egész ügyet

Szerintem a híradásokból alapvetően hiányzik ez a megközelítés. Mármint az, hogy mi, fejlett világban élők hoztuk létre ezt az egész problémát. Először is elhurcoltuk fél Afrikát rabszolgának. Aztán most meg jó sok éve kiszívjuk a kontinens alól az olajat, kibányásszuk az aranyat, gyémántot, egyéb értékes ásványokat. Amit az elmúlt évszázadokban elvettünk, azt nemes egyszerűséggel saját jólétünk növelésére használtuk föl. És itt a hangsúly a saját jólétünkön van. Tehát nem emberiség szintű, Afrikát is fejlesztő dolgokat műveltünk, hanem őket szegénységben tartva egy fogyasztásorientált világot építettünk és bálványozunk mind a mai napig. De hogy ez ne legyen elég, még ráadásul fegyvereket is szállítunk régóta, és mind a mai napig az ottani érdekcsoportoknak. Tucatszám robbantunk ki kisebb-nagyobb háborúkat. Hadd öljék egymást. Legalább kevesebben lesznek. Apropó: Afrika lakossága több mint egymilliárd fő, és gyorsan növekszik.

Főúr, fizetek!

Namost, a társadalmunk, mint rendkívül összetett, globális jelenség, most benyújtotta a számlát. Ötvenmillió afrikai kispincér hozza :) Egyszerűen annyi történt, hogy az ő kárukra építettük föl az egyenlőtlenség társadalmának rendszerét, majd egyszer csak túl sok lett nekik. És valóban az életük lett a tét. Úgyhogy jönnek, és hát az vesse rájuk az első követ, aki nem menekítené ki égő hajjal maga is azonnal családját, és persze a saját irháját egy olyan tűzfészekből, ahol isten áldása épen megérni minden egyes napot.

Befogadjuk?

Muhaha. Ha az embertelen körülmények, a háborúk, az élelmiszer, ivóvíz és orvosi ellátás hiánya miatt csak Afrika egyötöde kel útra, akkor Európát megnézhetjük. Hová tennénk el minden egyes országban a lakosság felét kitevő bevándorlót? Mondjuk kétszázmillió embert? Ezt nyilván senki nem gondolja komolyan. Jól hangzik, olyan emberséges, meg minden, de komplett hülyeség. És akkor nem is említettem, hogy totál más kultúrából, életszemlélettel érkeznek, ami nem könnyítené meg az összecsiszolódást.

Elűzzük?

Hm. Valami nemrég látott zombis film jelenete ugrik be. Jeruzsálem ultrakomoly fallal körülvéve, csillió-billió katona, a falakon kívül meg körös-körül zombiföld. Tök jól működött a fal. Egy darabig… A falépítés mindig háborút jelent. Ha van ellenségkép, kész a háború. De első lépésként is még több adópénz megy ilyesfajta építkezésekre, meg a rendvédelem erősítésére. És aztán jön a háború.

Mit lehet tenni?

Én személy szerint azt gondolom, hogy csak a teljes problémakör egésze kezelhető. Hogyan? Úgy, hogy az emberiség - jelen írott történelme során először - tényleg felvállalja a felelősséget. Annak felelősségét, amit már elkövetett, és aminek elkövetéséért mindenképpen felelős is. Itt már csak a felvállalásáról van szó. Ami akkor látszik, ha a politikusok az ostoba befogadom/kiűzöm dualitás helyett bedobnának egy harmadik verziót. Mondjuk azt, hogy "Tisztelt elnöktársaim, nyissunk arról végre egy párbeszédet, hogy hogyan áramoltathatjuk úgy az évszázadok alatt jogtalanul elvett javakat, hogy az afrikaiak Afrikábvan emberhez méltó életet élhessenek." Szerintem ezt a kérdést ezen a szinten lehetne rendbetenni. Ezt lehet kérni, követelni választott politikusainktól. Ha ilyen módon kerül fókuszba a téma, a világ összes, ebben érdekelt, értelmes embere biztosan ki tud találni megfelelő megoldásokat. Amíg ez nem történik meg, a kisember rághatja a neki dobott befogadom/elutasítom csontot, és reménykedhet, hogy párszázmillió afrikai megindulása mégsem jelent háborút. És igen, neked is van egy négered. Ahogy a Földön jelenleg szinte mindenkinek, aki a jólétet élvezi. Van egy négerünk, valahol messze, akiért mindezek miatt felelősek vagyunk. Úgyhogy én írok is egy kérelmet. Ha mindenki ezt kérné képviselőitől, azt hiszem, jóval közelebb lehetne a megoldás.  

ÁLLAMPOLGÁRI KÉRELEM

Tisztelt Orbán Viktor miniszterelnök úr!

Országunk polgáraként arra kérem Önt, hogy a menekültügyi problémák kezelésekor - a lelkiismeretet és az emberi faj globális érdekeit képviselve - igyekezzen minden rendelkezésre álló eszközével a bevándorlás okául szolgáló áldatlan helyzet megszüntetésére koncentrálni. Igyekezzen továbbá a más államokkal való kapcsolattartáskor, és nemzetközi porondokon erre biztatni minden egyéb nemzet képviselőit is. Tájékozottságát feltételezve nem rabolom az idejét a bevándorlási hullámot kiváltó afrikai helyzet ecsetelésével.

Maradok tisztelettel:

Rozgonyi Zoltán

Ui.:

Az afrikaiak egyébként (bocsánat, hogy mindvégig így, egy kalap alá véve emlegetem őket) tök jól elvannak a fekete kontinensen. Eszük ágába nem jutna ezer kilométereket vándorolni, és belehalni az utazásba, ha nem a létük lenne a tét, és történetesen nem itt lenne az az ott, ahol az ő javaikból (is) építettünk egy kényelmes világot. Én azt gondolom, Afrika problémái ugyan a mi problémáink is, de megoldani csak Afrikában lehet őket. És remélem, hogy elérkezik a nap, amikor az (emberi) életet annyira tudjuk tisztelni, hogy ha valaki kioltja, az emberiség minden tagja megáll, és nem folytatja (termelő) tevékenységét. Mindaddig, amíg ez a szégyenteljes állapot, amiben ez akár áttételesen is elkövethető, fönnáll. Mert amilyen történelmet írunk, az nem emberhez méltó. Én spec. szégyellem... Az, hogy az ISIS végül mit csinál ebben az egész katyvaszban, "szimplán" mészárolja és elűzi a nem muzulmánokat, vagy a menekülthullámot saját emberei Európába csempészésére használja ki, végeredményben nem is fontos. A lényeg, hogy ez is csak egy tényező a nagy képben. Mindezek a gondolatok persze nem jelentik azt, hogy ezt a problémát ne kellene már ma is, napi szinten, operatíve kezelni. De ettől még nyitott egy másik út is, föntebbi nézőpontból nézve. Már ha megengedjük magunknak, hogy legyen, és ezzel az emberiség fókuszába emeljük.  

Kész vagy az önismeretre?

Összeszedtem a legfontosabb okokat, ki-ki ítélje meg, az ő esetében mennyire játszanak szerepet az itt felsoroltak.

A magánéleti kapcsolat az egyén belső fejlődésének legkézzelfoghatóbb indikátora. Van, akinek szinte mindig olajozottan működik az együttélés, kapcsolódás, vannak, akiknél gyakoribbak a súrlódások. De olyan talán nincs széles e világon, akinek soha ne lennének nehéz pillanatai a magánéletében. Ha megbillen valami a szeretett társ és közted, az nem ritkán olyan erős belső fájdalmat okoz, amihez képest a fizikai gyötrelmek eltörpülnek. De miért van az, hogy néha egyszerűen nem megy a kapcsolódás? Összeszedtem a legfontosabb okokat, ki-ki ítélje meg, az ő esetében mennyire játszanak szerepet az itt felsoroltak.

1. Úgy érzed, nem ért meg.

Mindenekelőtt áll – szerintem – a meg nem értés problémaköre. Az embernek a megértés a legfontosabb, amit a másiktól kaphat. Gyakran még magánál a tényleges segítségnél is fontosabb, hogy azt érezhesd, hogy a másik pontosan érti, tudja (és akarja is tudni), mi megy benned végbe. Nyilván nem véletlenül vagy feszült, vagy épp önbizalomhiányos, társadalmi rangosságában megtépázott ember. Ilyenkor egyetlen dologra vágysz. Arra, hogy a másik szemében az tükröződjön: megérti elkeseredett helyzetedet, és veled van akkor is, ha épp úgy érzed, az egész világ ellened fordult. Ezekben a pillanatokban nincs szükséged megoldásra, okos jótanácsokra. Sokkal inkább arra, hogy valaki figyelmesen meghallgasson, megértse, milyen állapotban vagy, és miért. És szavak helyett egy őszinte pillantással, egy öleléssel vagy simogatással jelezze: te akkor is fontos, ha nem a legfontosabb vagy számára, amikor viharok dúlnak benned. Amikor elvesztetted lelki erődet, a jövőbe vetett bizalmadat, az optimizmusodat.

2. Nem tudod elmondani, pontosan mit és miért érzel.

Az előző pont gyakran épp ebből következik. Abból, hogy te magad sem tudod pontosan, mi miatt vagy darabokra esve, márpedig ha nem tudod tételesen az állapotodat kiváltó okokat, nem is tudhatod azokat megfelelően kommunikálni. Vagyis a másik megértésének hiánya gyakran a te, saját magad megértésének a hiányából fakad. Az is lehet persze, hogy te pontosan tisztában vagy azzal, mi munkál benned, elmondani mégsem tudod, mert a másik részéről ellenállást, el nem fogadást tapasztalsz, amikor megpróbálod kifejezni belső érzéseidet. Talán nála is bekapcsolnak valamit a hallottak, ezért már az elmondás közben bezár előtted, és bár látszólag figyel rád, de érzed, hogy mégsem jutnak el a szívéig az üzeneteid. Lehet, hogy benne is félelmet, a bizalmának megingását váltják ki a szavaid, ezért csak részben képes azokat meghallani. Te pedig nem vagy képes más, szelídebb, számára is érthető, megnyugtató módon tolmácsolni azt, ami benned van.

3. Úgy érzed, megingott a társad szeretete irántad.

Ha azt érzed, hogy párod hozzád való viszonyában változás következett be, nehéz elhessegetned az érzést, hogy már nem vagy neki (annyira) fontos. Ez pedig saját önbizalmadat, belső erődet forgácsolja darabokra. Bár önértékelésünknek nem szabad(na) függenie a külső visszaigazolástól, mégis nehéz olyan embert találni, akire ne lenne hatással a kívülről jövő reakció. Pláne akkor, ha az a szeretett társtól jön, akivel összekötöttük az életünket. Ilyenkor azonban azt se felejtsd el, hogy az ő lelkét is számtalan gond nyomaszthatja, amik miatt nem képes azt a feltétel nélküli szeretetet áramoltatni feléd, amire oly nagy szükséged van.

4. Vitás helyzetben összemosol több problémás kérdést.

Ez is egy gyakori oka a veszekedéseknek, az egymás közti távolság növekedésének. Több problémád van, de nem vagy képes egyenként végigmenni rajtuk, hogy ezen a módon megérthesse azokat. Ehelyett egyik problémáról a másikra ugrálsz, mielőtt még elérkeztél volna a megértéshez/megértetéshez. Pedig így legfeljebb dobálózni lehet a fájdalmat okozó ügyekkel, aminek az a vége, hogy teljesen elkeseredsz a meg nem értés miatt. Ráadásul ezekben az esetekben végül gyakran hamis oksági összefüggéseket vágsz a fejéhez (vagy ő a tiédhez), amivel végképp lehetetlenné teszed a megértést, a közeledést. Ha tíz problémád van, akkor darabonként el kell jutni a megértésig, és amíg az egyik helyzetet nem tetted tisztába, szót sem érdemes ejteni a többi kilencről.

5. Nem ugyanazok a fontos dolgok kettőtök számára.

Ez talán a legobjektívebb minden közül. Amikor az együttélés során – a kezdeti rózsaszín időszak vakságán túllépve – az derül ki, hogy egyszerűen a fontos dolgokban nem ugyanúgy néztek a világra. Persze azt mindig érdemes alaposan megvizsgálnod, hogy tényleg lényegi kérdésekben van-e közöttetek nézőpontbeli különbség, vagy csak azt hiszed. Előbbi esetben alighanem a kapcsolat nem lesz életképes, az utóbbiban azonban az önismeret mélyítése meghozza a változásodat, ami rendezi a vitás helyzeteket.  

Kész vagy az önismeretre?

Érezted már ezt? Mert akkor ez az írás alighanem neked (is) szól. Legalábbis ha szeretnéd egy kicsit jobban érezni magadat, akkor is, ha látszólag semmi okod nem lenne rá.

Az elmúlt években rengeteg beszélgetést folytattam szociálisan érzékeny, nemegyszer tényleg intelligens partnerekkel. Barátokkal, rokonokkal, gyakran ismeretlenekkel is. Bármerre, ahol csak megfordultam. Ezekben az volt a közös, hogy beszélgetőpartnereim rendszeresen amellett érveltek, hogy világunk mostanra megváltoztathatatlanul el lett b*szarintva, mindannyian a rendszer foglyai, sőt, legtöbben áldozatai vagyunk. Mivel azonban én a legkevésbé sem értek ezzel egyet, ha szelíden is, de állandóan vitába keveredtem velük.

Nem azt kétlem, hogy a világ olyan lenne, amilyennek állítják. Néha valóban beteg irányokba megyünk, és van mit változtatnunk, de a helyzet csak akkor tűnik reménytelennek, ha a rendszer által felkínált nézőpontok valamelyikéből szemléljük. Ha azonban megengedünk egy másik szemléletet, a dolgok messze nem is annyira elkeserítőek. Sőt.

Igazából azt tapasztaltam, hogy megfelelő érveléssel szinte bármelyikükben elültethető a mag, miszerint mégsem vagyunk annyira tehetetlenek, a baj sokkal inkább az ebben való hittel van. Illetve pont a hitetlenséggel. Ezt a hitetlenséget két fő vonalon erősítik (erősítjük):

- a médiában, ahol reggeltől estig azzal etetnek minket, hogy a világ szörnyű, ember embernek farkasa,

- a személyes kapcsolatainkban, munkahelyi és egyéb környezetünkben, ahol egész egyszerűen elfelejtettünk (hehe) másról és más szemszögből beszélni, mint amiről és amilyen megközelítésből a média tudósít.

Így aztán manapság szinte el sem lehet kerülni a világunk helyzetén való sopánkodást, mert valaki folyton arra tereli a figyelmünket. Azért írom, hogy szinte, mert persze el lehet. Például úgy, hogy nem nézzük meg az ilyesmikről szóló tévéműsorokat (és úgy általában is a tévét), valamint azzal, hogy olyan társaságot keresünk (illetve alakítunk ki tevékenyen), ahol nem ez a téma, de legalábbis nem ebből a csökkentett intelligenciájú nézőpontból.

Én egy meglehetősen optimista beállítottságú ember vagyok, szeretek is beszélgetni, és ezek során szinte mindig eljutok partnereimmel addig a pontig, ahol ők is kénytelenek belátni: minimum is érdemes másképp tekinteni a világra, és tényleg könnyen lehet, hogy ha így teszünk, akkor – ha nem is máról holnapra, de – belátható időn belül érzékelhető változások következnek be.

Összeírtam egy-két témát, amiket a világ helyzetéről folytatott beszélgetéseimkor rendszeresen érintettünk. Megpróbálom ezeken keresztül bemutatni, hogy az áhított változás nincs is olyan messze. Olyannyira nincs, hogy az egyén számára elegendő a saját nézőpontját megváltoztatni ahhoz, hogy az ő életében igenis megváltozzon a világ. Legalábbis megszűnjön a rá gyakorolt (negatív) hatása.

1. Az egyik leggyakrabban elővett frázis a: "Hiába vagyok én jó, ha a világ maradék X százaléka szar ember, és ugyanúgy folytatja tovább ármánykodását, hatalmaskodását, kegyetlenségét, stb…".

Először is: szerintem az ember alapvetően jó. Pont. Ennyi. Tiszta, szellemi lényként érkezünk ide- Legalábbis a fogantatástól a születésig, és még azt követően néhány évig mindenképpen azok vagyunk. Egyrészt az anya hasában aligha lenne értelme (evolúciósan is akár) egy gonosz(kodó) lénynek. Mit tenne? Kirágja geciségből a magzatburkot? De hát abba belehalna. Vagy lerúgná az anyja máját? Attól is elég szarul lenne. Nem így érkezünk. Az anyával való teljes harmóniában, egységben élünk, a szeretet teljességétől körülölelve. Ha nem így lenne, már petesejt korban kicsinál(hat)na bennünket az anya immunrendszere. Rákos sejtből is elbánik napi párszázezerrel. Mi lenne neki egy szedercsíra? Jók vagyunk, és ettől végül csak az ment meg minket, hogy a szülők és az oktatás több éven keresztül sulykolja ennek ellenkezőjét. Végül aztán annyira belepi a por a gyémántot, hogy ha nem tisztogatjuk meg, azt hihetjük, egy koszdarab van a kezünkben.

2. A másik, szintén gyakran hallott kijelentés: "Én egyedül vagyok, bármit teszek, semmit nem változtat a világon".

Én azt gondolom, hogy nem a világgal kell tenni valamit, elég csak saját magunkkal, a mi saját én- és világképünkkel. És igazából pont ez a megközelítés az, ami miatt az elmúlt – mondjuk – 50 év alatt nem jutottunk egyről a kettőre. Mert ezt a mémet olyan hatásosan ültettük be az elménkbe, hogy konkrétan és teljesen lebénít bennünket. Mindenki arra vár, hogy majd valaki más elvégzi a munkát. Egy politikus, vagy valami pénzember, vagy nagykutya. Majd ha ők a zászlajukra tűzik ezt az egészet. Majd akkor. Vagy ha hirtelen kiderülne, hogy az utcán áll X millió hasonlóan gondolkodó és tenni akaró lény, majd akkor teszek én is valamit. Ez kicsit olyan, mintha Semmelweis azt mondta volna, csak akkor foglalkozik a gyermekágyi láz kérdésével, ha legalább egymillióan szintén hozzányúlnak a témához, mert addig nincs esély. Igen, egy fecske nem csinál nyarat. De ha mind így gondolkodna, akkor egy sem indulna el, mert a másikra várna. Tudom, hogy a nagyléptékű folyamatok soha nem túl gyorsak (kivéve pl. összeomlásokkor), de például egy maratont sem lehet egy lépéssel lefutni. Ha minden maratonfutó így gondolkodna, akkor bizony egyetlen lépést sem tettek volna meg, mondván, hogy kinek van energiája a többi 28000-re. Minden távolság leküzdése az első lépéssel kezdődik. Ez a nézőpont csupán arra alkalmas, hogy már az első lépést se tegyük meg. Érdekes, hogy ez a szemlélet mennyire befészkelte magát az ilyen típusú kérdések esetében.

3. Azt is gyakran hallom, hogy "Én, a kisember úgysem tehetek semmit, a világ irányítása nincs az én kezemben".

Való igaz, hogy az én döntésem egymagában nem fogja megváltoztatni a világot. De! A világ működését igenis én, mi, a kisemberek tartjuk ezen a pályán. Azzal, hogy nap mint nap úgy döntünk, hogy a Tescóban vásárolunk, csöndben befizetjük az adót az erre szakosodott tolvaj bandának, és legfeljebb otthon verjük el a port effölött érzett haragunkban és tehetetlenségünkben a közvetlen környezetünkön. Holnap meg ugyanott folytatjuk, ahol ma abbahagytuk. Nos. Bizony a kisember dönt. Ha hiszi, ha nem. A pénzével választ napról-napra. És bármilyen kicsik is vagyunk, mindannyiunk kicsi pénzeiből él az ÖSSZES nagy ember. A tudatos költéssel könnyedén világszintű folyamatokat indíthatunk el. Ráadásul közvetlen környezetünkre is óriási hatással lehetünk, így az egyedüllét – rövid idő alatt – azonos csoportos gondolkodáshoz vezethet. Már ha hajlandóak vagyunk minderről beszélgetni azzal a bizonyos szűk környezetünkkel.

4. És hát van a bevett szörnyülködés, hogy "Úristen, hová tart ez a világ, mi lesz így a Földdel, a jövőnkkel", meg hasonlók.

Hát, a világ tényleg nem halad túl biztató irányba. De elárulok egy titkot. Pont oda tart, ahová visszük. Te, én, mi, ők. De ebben én igenis dönthetek a saját életem kormányzásáról. Élhetek másképp, szelídebben, harmóniában, és erről igenis tudok, sőt, akarok is beszélgetni. Az én közvetlen környezetemmel. Szinkronizálhatom velük a gondolkodásomat, megteremthetem a saját, másképp gondolkodó (és cselekvő!) közegemet. Ahol máris nem vagyok egyedül. Sok ilyen csoport létrejötte esetén – a jelen technológiai korban – bizony meglehetősen könnyű a kapcsolódás. A sokan levés. Az ugyanabban gondolkodás. És vigyázat! Egyszercsak könnyen kiderül, hogy ez a világ mégsem oda tart.

Hát elsőre most talán ennyit írok. A következő írásaimban több olyan csapdaisztikus helyzetet érintek majd, ahol a "közfelfogás", a központi sugallat szerint nagyon szarul kell éreznünk magunkat. De nem tesszük :) Bocs, de javíthatatlan idealista vagyok, szerintem ez a világ nem is olyan szar hely. Szellemi úton járóknak úgy is fogalmazhatok: ez a világ királyi utat tartogat számunkra, vagy ha úgy tetszik, a reménytelen(nek tűnő) helyzetből szép nyerni.  

Kész vagy az önismeretre?